Új év, új élet, új napló. Bár azért az év mégsem annyira, mert februárra jár. Vége a vizsgáknak, mások ilyenkor sírnak vagy fellélegeznek. Nekem feltett szándékom, hogy írni fogok. Nem is lesz olyan nem hétköznapi az egész, de hátha számítani fog, és talán nem csak nekem. Most, hogy szeretném elmondani, ki vagyok, kicsit dolgozik bennem a félelem, hogy mennyire tehetem meg. Az ismerősöktől félek, nem az ismeretlenektől, attól, hogy akinél fennáll a veszélye, hogy rámismer, annak kevés is elég. Mégis, álljon itt kezdetként egy kis magyarázkodás arról, hogy mi ez az egész.
20 éves vagyok, és egész normális életem volt. Van egy egyetem, kollégium, család vidéken. Van egy kedves, az övé is ott. Ő is kollégista, és bár nem lakhatunk egy helyen, mégis azt mondom, hogy együtt lakunk. Együtt élünk. Mi a különbség?
Szóval adottak vagyunk mi, többesszámban majdnem három éve. Mindenki azt mondta, hogy felnőttek vagytok, szóval próbáltunk megállni a lábunkon, és megélni olyan önállóan, amennyire csak lehetséges. Együtt csináltuk, és én valahol sose akartam felnőni. A szakmámat is egy nagy, izgalmas játéknak tekintettem. Mindent a kedvemre építettem az életemben. Ő is hasonlóan tett, és bár nehézségeink voltak, gondjaink sosem. Aztán kiderült, hogy mi sem vagyunk kivételek. Már szokom a gondolatot.
Úgy kezdődött, hogy fulladt és köhögött. Mivel félig-meddig szakmabeli vagyok, kicsit szégyellem, hogy nem vettem észre hamarabb, de sosem beszélt róla. Utólag mondta, hogy már korábban is érezte, de azt hitte, hogy talán csak képzelődik, vagy elmúlik, vagy talán allergia. Másrészt, ha nem is mondja, azt hiszem, a terhemre sem akart lenni a panaszkodásával. Az igazságra szex közben (vagy inkább helyette) döbbentem rá. Kapkodta a levegőt, és kicsordult a könnye a fájdalomtól. Egyértelmű volt, hogy ez nem lehet vicc, ezért elrángattam a háziorvoshoz, aki elég hitetlennek bizonyult. Azért egy vérkép beutalót adott, és hosszasabb veszekedéssel (csak menjen már el ez a kontár, azaz én) sikerült kiszedni belőle még egy tüdő röntgenhez szükséges papírt (ingyen és automatikusan csak korhatárral működik). Másnap ezzel indítottunk. Nem akarom túlrészletezni a dolgot, az eredménybe majdnem beleszédültem. Kevés vörösvérsejt, fehérvérsejt, thrombocyta, úristen! Aztán a tüdőszűrő eredmény másnap! A felvétel árnyékot mutat a mediastinumban. Ez azt jelentette, hogy az orvosok egy foltot találtak Gábor tüdején. Azért ismétlésre még visszahívták, mert hátha elrontottak valamit...
Ezután kórház, ct, biopszia következett. Azaz következett volna, de helyette úgy döntöttek, hogy műtét. Azonnal. A kórházból telefonált Gábor, hogy mindjárt műtik. Mi az hogy mindjárt? Kiskosztümben rohantam a vizsgámról a kórházba. Mikor magához tért, akkor tudtam megnézni, hogy egy több mint 10 cm-es vágást ejtettek a mellkasán. Megtudhattam, hogy ez diagnosztikus céllal történt műtét volt, nevezetesen így vettek mintát - a biopszia helyett - az érintett területről. Nem arról van szó, hogy annyira adnék a külsőségekre, de ahogy ott ült az ágyban, sápadtan, betegen, a vágással, csövekkel, elsírtam magam, pedig megfogadtam, hogy nem leszek gyenge. Másnap rá sem nézett senki. Hiába kérdezgettem, semmit sem mondtak, úgyhogy én sem lettem okosabb. Harmadnap délelőtt itthon tanultam, mikor Gábor telefonált: "jó helyen vagy?" - kérdezte. Mondom, persze itthon vagyok, miért? "Ne ijedj meg. Azt mondják, limfómás vagyok." Azt hiszem, azt gondolta, hogy majd ordítani kezdek, de rajtam erőt vett a teljes döbbenet, és egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Ismét bementem, hogy megkeressem az orvost, de azt mondták, nem vagyok jogosult tájékoztatást kapni, mivel nem vagyok családtag. Mikor végül kiderült számukra, hogy nem vagyok teljesen tájékozatlan az egészségügy területén, mégis elmondták, hogy non-hodgkin limfómáról van szó, azonban a mintát az onkológiai intézetben is megvizsgálják. Ezek után hazamentünk. Csak 12 nap telt el az első rosszulét óta, de a dolgok rengeteget változtak.
A következő héten csak néztük egymást és találgattunk. Én meresztgettem a szemem Gáborra, és próbáltam elhessegetni a rossz gondolatokat. A fizikai kontaktus hihetetlenül fontossá vált, még ha máshogy is, mint azelőtt. Arra szolgált, hogy elhiggyem, hogy ő - Gábor - itt van és él és létezik. Tapogattam, nem is simogatásként vagy gesztusként, hanem tájékozódásként, helyes, sötét arca színét vizsgálgattam, kunkori, sötétbarna haját tapogattam, de minden stimmelt. Csak a hangulat lett más, a ki nem mondott gondolatok. Figyeltem, látok-e félelmet a szemében, erre rám nézett, és azt mondta: ne félj. Erre elszégyelltem magam, ő meg hozzátette: kibírod? Nem akarsz elmenni? Akkor sírtam másodszor. Hát persze hogy kibírom!
Az egy hét elteltével bevonultunk az onkológiai intézetbe. A vizsgaidőszak a vége felé közeldett, én hagytam az összes fakultációt a fenébe (képtelen voltam akárcsak gondolni is rájuk). Szerencsére az elején túl voltam egy fontos szigorlaton és egy másik vizsgán, mikor még nem kapott el minket a szíj, úgyhogy azokat nem zavarta meg a betegség. PET-CT vizsgálatot végeztek, ami a nyakon is jelzett egy elváltozást, illetve csontvelő biopsziát, ami viszont szerencsére negatív lett. Fellélegeztem, végre valami jó is történik!
Közben eltelt egy újabb hét. Összefoglalva: a diagnózis C8330, vagyis Non-Hodgkin lymphoma, nagy sejtes (diffúz). Ezzel állunk szemben. Azt még gyorsan hozzátették, hogy hát igen, már a ct is erre utalt, de hogy ugye ők nem mondhattak semmit... Műtétet nem fognak végezni, nem szokás, hanem kemoterápia, megfelelő monoklonáris antitestekkel kombinálva. 3 hetenként kell majd járni 1 napra, és 12 kezelés lett előirányozva "MABTHERA+ módosított CHOP protokoll" szerint. A várakozás hete után úgy éreztem, hogy jobban vagyok, és különben is, mi van velem, nem nekem kell rosszul lenni, de ahogy a hétfő, és vele az első kezelés közeledik, a nyugalmam kezd eltűnni a semmiben. Szorongok, mert nem tudom, hogy mire számítsak, Gábor, bár többet tud, azt hiszem, nem akar erről előre beszélni. Még csöndesebb, mint azelőtt, én pedig nem merem megtörni ezt a csendet, legalábbis felé nem, ezért döntöttem úgy, hogy leírom. Egy hete el sem mertem menni mellőle a kollégiumból. Közben pedig....mit szépítsük, rettegek.
Talán ez átkelés az igazi felnőttkorba.